A közelharc fegyverei
2007. máj. 11.
|
írta: Neufeld Tamás |
olvasva: 7789
|
Egykezes kardok: Egykezes használatra, pajzs mellé tervezték. Hossza 90-110 cm, ebből 15-20 cm a markolat. Súlya 1-1,5 kg. A kelta, germán, római és angolszász kardokból származtatható. Tipikus példája a viking és a frank kard. Szúrásra és vágásra egyaránt használható. Jellemzői: vastag vagy vékony egyenes, kétélű penge, rövid markolat.
Hosszúkard vagy más néven "fattyúkard": Jellegzetes a markolata, mely egy- és kétkezes fogást is lehetővé tesz. Innen kapta a nevét is, hiszen se nem egykezes, se nem kétkezes, hanem "fattyú". Pengéjük lehetett lapos, vagy hatszög keresztmetszetű, vágásra vagy szúrásra kiképzett. Hosszuk 100-120 cm, súlyuk 1,3-1,6 kg.
Kétkezes kardok: Csak két kézben használhatóak. Hosszuk 110-135 cm, ebből 18-23 cm a markolat. Súlyuk 1,5-2,5 kg. Főleg gyalogos használatra alkalmasak. Hegyük kerekített, a vércsatorna általában a kard hosszának feléig fut. A keresztvas akár 30 cm széles is lehet. Erősek, csatabárdok, szálfegyverek ellen is használhatóak. A könnyű páncélt is képesek áttörni.
Tőrök: Ez a fegyver minden lovag kiegészítő fegyvere volt. Közelharcban a kisebb réseket szúrták meg vele, ezzel téve harcképtelenné az ellenfelet. Volt antenna markolatú, vagy sima bőrrel bevont markolatú tőr. Elterjedt volt még az úgynevezett rondel tőr is. Ez a három élű tőr könnyen szakította szét a láncing szemeit.
Cinqedea-tőrök: Ennek a kornak a legkevésbé ismert fegyvere a cinquedea tőr. Ez átmenet a kard és a tőr között. Olaszországban terjedt el leginkább. Az ottani szűk sikátorokban kiválóan lehetett használni. Páros fegyver volt. Később a tőrök keresztvasára hárító gyűrűt tettek.
Buzogányok: Többféle is létezett. Volt bordás, gerezdes, tollas és később láncos buzogány. A buzogány "feje" eleinte fából, majd később fémből készült. Ezekre kovácsolással különböző kiálló bordákat vagy "gerezdeket" tettek, majd fa, később fém nyélre erősítették. Súlyuk 1,5-3 kg volt. Roncsolásra voltak alkalmasak. Ellenszerük csak a pajzs, vagy későbbi korokban a teljes páncélzat lehetett.
Csatabárdok: Ezek a fegyverek az egyszerű favágóbaltából alakultak ki. A tompa résszel súlyos zúzódásokat lehetett okozni. (Későbbi századokban ez már hegyben végződő rész volt.) A csatabárdnak volt egy úgynevezett szakáll része. Ezzel a lovon ülő ellenséget lehetett "leszedni" a nyeregből. A bárd feje kovácsolt, edzett acélból készült. Ezt erősítették fa nyélre.
Kapcsolódó cikkeink
-
Öltözék és vértezet
2007. máj. 11. | | Írta: Neufeld Tamás
A fegyverek fejlődésével a különböző védőfegyverek, védőöltözetek fejlődésére is nagy szükség volt a támadások hatékony kivédése érdekében. A sodronying adta védelmet sisakokkal és szűkre szabott bőr ágyékkötőkkel erősítették meg. A sokkal drágább lemezvértezetet csak a módosabbak engedhették meg maguknak. tovább >
-
Szálfegyverek
2007. máj. 27. | | Írta: Neufeld Tamás
A XIV. század jellemző döfőfegyvere a lándzsa, ami az Árpád-háziak idején Magyarországra vándorolt német lovagok közvetítésével érkezett hozzánk. Szintén ebben a században jelentek meg az alabárdok, kezdetben, mint vágó-ütő-döfő szálfegyver. tovább >
-
Messzeható fegyverek
2007. máj. 11. | | Írta: Neufeld Tamás
Az kézi-íj kedvelt fegyvere volt évszázadokon át a magyarságnak, amit a XIV. században a számszeríj váltott fel. Messze földön híres volt azokban az időkben a „fejér zsoldos kompánia”, ami fele-fele részben angol és magyar számszeríjászokból állt, Toldi Miklóssal a másodkapitányi poszton. tovább >
Debreczeni Arany-Keresztes

2011. december 11. - 22:56
Tomi! Több KEPET ha kerhetem