A közelharc fegyverei

2007. máj. 11.   |   írta: Neufeld Tamás   |   olvasva: 7789   |     |  

Az emberiség legősibb fegyverei, hiszen már az ősember is használt különböző ütő- és zúzófegyvereket. A későbbiekben a közelharci fegyverek a vértezetekkel párhuzamosan fejlődtek. A XIV. században a kardok és tőrök mellett általánossá és igencsak félelmetes fegyverré a buzogány vált. Mellette különböző bárdokat, vágófegyvereket használtak a harc során.

Egykezes kardok: Egykezes használatra, pajzs mellé tervezték. Hossza 90-110 cm, ebből 15-20 cm a markolat. Súlya 1-1,5 kg. A kelta, germán, római és angolszász kardokból származtatható. Tipikus példája a viking és a frank kard. Szúrásra és vágásra egyaránt használható. Jellemzői: vastag vagy vékony egyenes, kétélű penge, rövid markolat.

Hosszúkard vagy más néven "fattyúkard": Jellegzetes a markolata, mely egy- és kétkezes fogást is lehetővé tesz. Innen kapta a nevét is, hiszen se nem egykezes, se nem kétkezes, hanem "fattyú". Pengéjük lehetett lapos, vagy hatszög keresztmetszetű, vágásra vagy szúrásra kiképzett. Hosszuk 100-120 cm, súlyuk 1,3-1,6 kg.

Kétkezes kardok: Csak két kézben használhatóak. Hosszuk 110-135 cm, ebből 18-23 cm a markolat. Súlyuk 1,5-2,5 kg. Főleg gyalogos használatra alkalmasak. Hegyük kerekített, a vércsatorna általában a kard hosszának feléig fut. A keresztvas akár 30 cm széles is lehet. Erősek, csatabárdok, szálfegyverek ellen is használhatóak. A könnyű páncélt is képesek áttörni.

Tőrök: Ez a fegyver minden lovag kiegészítő fegyvere volt. Közelharcban a kisebb réseket szúrták meg vele, ezzel téve harcképtelenné az ellenfelet. Volt antenna markolatú, vagy sima bőrrel bevont markolatú tőr. Elterjedt volt még az úgynevezett rondel tőr is. Ez a három élű tőr könnyen szakította szét a láncing szemeit.

Cinqedea-tőrök: Ennek a kornak a legkevésbé ismert fegyvere a cinquedea tőr. Ez átmenet a kard és a tőr között. Olaszországban terjedt el leginkább. Az ottani szűk sikátorokban kiválóan lehetett használni. Páros fegyver volt. Később a tőrök keresztvasára hárító gyűrűt tettek.

Buzogányok: Többféle is létezett. Volt bordás, gerezdes, tollas és később láncos buzogány. A buzogány "feje" eleinte fából, majd később fémből készült. Ezekre kovácsolással különböző kiálló bordákat vagy "gerezdeket" tettek, majd fa, később fém nyélre erősítették. Súlyuk 1,5-3 kg volt. Roncsolásra voltak alkalmasak. Ellenszerük csak a pajzs, vagy későbbi korokban a teljes páncélzat lehetett.

Csatabárdok: Ezek a fegyverek az egyszerű favágóbaltából alakultak ki. A tompa résszel súlyos zúzódásokat lehetett okozni. (Későbbi századokban ez már hegyben végződő rész volt.) A csatabárdnak volt egy úgynevezett szakáll része. Ezzel a lovon ülő ellenséget lehetett "leszedni" a nyeregből. A bárd feje kovácsolt, edzett acélból készült. Ezt erősítették fa nyélre.

Kapcsolódó cikkeink

• 

  Öltözék és vértezet

  2007. máj. 11.  |    |  Írta: Neufeld Tamás

  A fegyverek fejlődésével a különböző védőfegyverek, védőöltözetek fejlődésére is nagy szükség volt a támadások hatékony kivédése érdekében. A sodronying adta védelmet sisakokkal és szűkre szabott bőr ágyékkötőkkel erősítették meg. A sokkal drágább lemezvértezetet csak a módosabbak engedhették meg maguknak. tovább >

• 

  Szálfegyverek

  2007. máj. 27.  |    |  Írta: Neufeld Tamás

  A XIV. század jellemző döfőfegyvere a lándzsa, ami az Árpád-háziak idején Magyarországra vándorolt német lovagok közvetítésével érkezett hozzánk. Szintén ebben a században jelentek meg az alabárdok, kezdetben, mint vágó-ütő-döfő szálfegyver. tovább >

• 

  Messzeható fegyverek

  2007. máj. 11.  |    |  Írta: Neufeld Tamás

  Az kézi-íj kedvelt fegyvere volt évszázadokon át a magyarságnak, amit a XIV. században a számszeríj váltott fel. Messze földön híres volt azokban az időkben a „fejér zsoldos kompánia”, ami fele-fele részben angol és magyar számszeríjászokból állt, Toldi Miklóssal a másodkapitányi poszton. tovább >

Hozzászólások a cikkhez