Ostromeljárások, ostromgépek - 1. rész

Az alábbiakban bemutatom a legfőbb módszereket, melyeket az ostromlók alkalmaztak – és mellettük rávilágítok az idők elleneljárásaira is, szedve ezt kisebb alpontokba kitűzött célok illetve eszközök szerint, hogy könnyebben kezelhető, áttekinthető legyen a szöveg egésze. Ebben az első részben kizárólag az emberi munkával végrehajtott módszereket ismertetem, a torziós és gravitációs elven alapuló ostromgépeket a második rész dolgozza fel, tekintettel a megkívánt precizitásra és részletességre.

Átkelés a várárkon

Az erődítmény védőövének közvetlen megtámadása előtt az ostromlóknak rendszerint át kellett kelniük a várárkon. A kisebb, jelentéktelen vájatokat rendszerint át lehetett küzdeni egy jókora ugrással – persze a vértezet, mely korábban megóvott a nyílvesszőktől, most minden valószínűség szerint inkább akadályozott – vagy egy, az árkon átvetett, hosszú deszkapalló segítségével.
Ha a várárok túl széles volt – esetleg túl mély – ahhoz, hogy egyszerűen átgázolhassanak rajta, vagy leginkább ahhoz, hogy az ostromgépeket rajtuk keresztül vezessék, akkor fel kellett tölteni. A várárok egyes részeit rendszerint földdel, kővel töltötték fel, amennyiben víz is volt benne, úgy csak annak elvezetése után. Ez roppant energia- és főleg időigényes vállalkozás volt – és talán a legveszélyesebb fejezete a várostromnak.
Az árok feltöltésén munkálkodó támadókat, akik rendszerint az ostromló sereg legalacsonyabb rangú embereiből, gyakran az egyszerű kísérőszemélyzetből, szolgákból vagy ritkábban fegyverhordozókból álltak, igen komoly veszteségek érhették eközben. Elsősorban a védők kő- illetve nyílzáporától kellett tartaniuk, ami a védőfelszerelés teljes hiányában pillanatok alatt végzetessé válhatott. A lassú és emiatt gyakran akár napokig húzódó folyamatot az időjárás is nehezítette, mert esős időben – értelemszerűen – a képlékennyé, sárrá vált föld sokkal kevésbé engedelmeskedett a támadói akaratnak. Veszélyt jelentett továbbá az esetleges vizesárok vizének elvezetését elrendelők vagy kivitelezők szakszerűtlensége is – esetleg a védők ilyen irányú tevékenysége – amelyek miatt az esetlegesen elvezetett patak gátja átszakadhatott és a bezúduló víz, még ha az emberi életre ritkán is volt veszéllyel, a munkát lehetetlenné tette egy újabb elvezetésig.

A falak kiiktatása

Miután a várárkot feltöltötték, az ostromlóknak a vár falával kellett megküzdeniük. A korai és az érett középkor várfalai elsősorban magasak voltak, hiszen nem lévén elterjedt az ágyú, a vártervezőknek és építőknek nem volt érdeke vaskos, tömör falakat készíteni.
Érthető, hogy a középkori várharcászat számos eszközt és módszert fejlesztett ki – az ezek ellen való védekezés formái mellett – a védfalak lerombolására, mely a várudvarra özönlő ostromlók lévén lehetővé tette a közelharcot a védők és a támadók között.

Falroham

A legegyszerűbb módja a várfal legyőzésének annak figyelmen kívül hagyása volt. A falroham során a támadók hullámai hosszú ostromlétrákkal próbáltak feljutni a várfal tetejére. Nemcsak a létrának kellett elég hosszúnak és masszívnak lennie, de, amennyiben a várfal rendelkezett külső gyilokjáróval, azt is meg kellett nyitni vagy meg kellett mászni a sikeres alkalmazáshoz. A felfelé mászó, általában a túlerőre építő vezérek által odarendelt vakmerők – vagy halálraítéltek – védelmét leginkább a támadók íjászai és saját páncéljuk biztosíthatta, általában kevés sikerrel. A védők természetesen nyílzáporral és a létrák eltaszításával védekezhettek a gyors, egyszerű és általában más eljárással párhuzamosan alkalmazott eljárás ellen.

 

Ostromtorony

Mivel az átlagnál valamivel magasabb várfalak ellen falrohamot vezényelni gyakorlatilag az emberek vágóhídra való zavarásával volt egyenértékű, a fal tetejére és a torony védőteraszára azonban ezekben az esetekben is fel kellett jutni, a problémára már jóval a középkor előtt megoldást találtak. Az Ókor egyik legismertebb katonanépe, az asszírok domborművein is szereplő ostromtoronyról volt szó. Ez a többemeletes, igen borulékony és kényes szerkezet lényege, hogy a külső fal védelmében az emeleteken az ostromlók a torony tetejére juthattak, ahonnan az ostromlott falra csapóhidat vetettek, s így átjuthattak rá. A komolyabb szerkezetű tornyok még egy szinttel bírtak a feltétlenül szükségeseken túl, hogy az átnyomulókat íjászok fedezhessék. Bizonyos esetekben a legalsó szintre faltörő kost (lásd lentebb) szereltek, a külső részt a gyújtónyilak ellen nedvesített bőrökkel borították. Az ostromtorony persze csak akkor lehetett igazán hatékony, ha a várig való útja egyenletes volt, mert, mint fentebb is említettük, igen könnyen felborult, ami számos ember halálát jelenthette.
Szállításuk általában több részletben történt, s általában csak közvetlenül az ostromolni kívánt vár tövében lettek összeszerelve.
Érdekességképpen mindenképpen érdemes két használati alkalmat megemlíteni. Egyik különlegességet azok a tornyok képezik. melyeket Kenilworth várának ostromakor vetettek be 1266-ban – ezek a monstrumok egyenként 200 íjászt és 11 katapultot voltak képesek befogadni és oltalmazni. A másik csemege az az orosz harci gépezet, melyet 1552-ben vetettek be Kazan ostrománál, és amelyben 10 nehéz ágyú várakozott a falak lezúzására és további 50 kis kaliberű ágyú az élőerő megnyirbálására.

Aknázás

A falak elpusztításának egyik legalapvetőbb – és talán a legkörülményesebb és legveszélyesebb – módja az aknázás eljárása volt, melynek az idők során különféle bonyolultságú eljárásai alakultak.
A legkezdetlegesebb módszer az volt, hogy az ostromlók különítményei ostromfedezékek rejtekében a várfalat a tövénél próbálták meg megbontani, átlyukasztani azzal a szándékkal, hogy az meggyengüljön vagy összezuhanjon. Az áldozatok minimalizálásához a támadó sereg íjászainak összehangolt és jól felkészült fellépésére volt szükség. Ezen módszer ellen is – csakúgy, mint az árokfeltöltés esetén – elsősorban a munkálkodókra zúdított nyílzáporral és kövekkel volt a legkézenfekvőbb védekezni.
A fejlettebb eljárások egészen más természetű veszedelmeket tartogattak az aknászok számára – és jóval munkaigényesebbek is voltak. Ezeknek értelmében a munkálatokat jóval az ellenséges íjászok hatótávolságán kívül kezdték meg, s kevéssel a föld alatt alakítottak ki egy járatot, amely áthaladva a várárkon a falak alapzatát célozta meg, majd, elérve azt, kitámasztatott. A falak alatti támasztékok tövébe ekkor éghető anyagokat gyűjtöttek majd ezeket fellobbantva elégették a gerendákat, így a pillérek eltörésével az alagút és a felette levő falrész egyaránt beomlott. Ez az eljárás, mely kizárólag a megfelelő, nem sziklás vagy mocsaras talajban volt végrehajtható s melynek kivitelezői állandó omlásveszélyben voltak kénytelenek dolgozni, igen gyakran nem sikerült. A védők, hogy az ostromlók aknázási tevékenységét felismerjék, a falakra vagy előre elkészített ellenaknába vízzel teli hordót állítottak, amely tartalmának fodrozódásával az avatott szem számára egyértelművé vált az aknázási tevékenység. Ennek felfedezésekor a védők megpróbáltak ellenaknát ásni a támadók aknájához, amely két járat találkozásakor odavezényeltek egy szakasz katonát vagy füsttel űzték ki az ostromlók aknászait. Néhol egy teknőre feszítettek ki egy bőrdarabot, melyre borsót, sót vagy földet helyeztek, s azok ütemes rezdülései jelezték a támadókat.

Faltörő kos

Talán a legrégebbi ostromgép a faltörő kos, melynek bonyolultsága a szakasznyi katona hordozta vaskos fatörzstől az ostromtornyok legalsó szintjére láncokkal rögzített, a kényelmes fogás érdekében vájatokkal ellátott, fémfejű bestiákig terjedhetett.

A tipikus kosokat egy kerekekkel ellátott, tetővel ellátott kocsira erősítették úgy, hogy a vasalt gerenda a kocsi hossziránya mentén szabadon lenghetett. A faanyag védelme érdekében és a nagyobb pusztítást szolgálandó gyakran szögekkel és vaspántokkal vasalták a fát, később pedig vasfejjel látták el a végét. A tetőt vizes bőrökkel borították be, hogy védjék azt a felgyújtástól.

Egy speciális változatot a falak lebontásán fáradozó, a fal tövében munkálkodó ostromosok is használtak. Erre a kisebb szerkezetre hegyes vasfej került a nagy zúzófej helyett, mellyel az övezőfal tövében könnyebben véshették ki a kövek hézagait, jelentősen gyorsítva ezzel a munkájukat.



A keresztes hadjáratokig a leggyakoribb ellenintézkedések a fentiek voltak, ott azonban a muzulmánok kitaláltak egy módszert a könnyű hatástalanításra: egy hatalmas kampót eresztettek le és akasztottak a gerenda alá, felborítva a szerkezetet. A metódus hatékonyságáról árulkodik, hogy a visszatérő keresztesek évek alatt egész Európával megismertették az alkalmazásának módját és mintegy évtizeddel az első hadjárat lezárulta után már szinte mindenütt alkalmazták.

A fenti ostrommódszerek legtöbbje ellen létezett még egy védekezés, egy afféle adu: a görögtűz. A vegyszer pontos ismerete máig nem ismert, hatása azonban annál inkább – eszerint a modernkori napalmhoz hasonlít. Hatékonyságáról tanúskodik, hogy a víz felszínén is égett – olyannyira, hogy lángra lobbantotta a közvetlen találatot nem szenvedett hajókat is. Várostrom esetén a lezúduló görögtűzzel az ostromgépek jó része és az árkászok tevékenysége egyaránt gyorsan el lett intézve. A forró víz – és ritkábban a forró olaj – is gyakran került felhasználásra, amit az ostromlók nyakába zúdíthattak, fájdalmas sebeket okozva.

Források

• Ostromtornyok (http://en.wikipedia.org/wiki/Siege_tower)
• Közép- és reneszánsz-kori hadművészet és fegyverek - Ostromtechnikák (http://www.all-about-renaissance-faires.com/warfare/siege_tactics.htm)
• Védekezés egy ostrom idején a reneszánsz korban (http://www.all-about-renaissance-faires.com/warfare/siege_defense.htm)
• Középkori várak / J. E. Kaufmann; H. W. Kaufmann. – Debrecen: Szukits Könyvk., 2004

Ha tetszett cikkünk írd meg véleményedet egy hozzászólásban, vagy iratkozz fel hírlevelünkre, hogy az elsők közt értesülhess újdonságainkról.