Mesterségek a középkori Magyarországon




 
Mikor mesterségekről beszélünk, érdemes tudnunk, hogy azok nem egyidősek az emberiség történetével – mint oly sok minden más, ezek is az idő előrehaladtával alakultak ki.



Előzmények

Az őskori ember még nem bízta különböző eszközeinek készítését másokra. Akkoriban az élethez feltétlenül szükséges tárgyakat maguknak vagy szűkebb környezetüknek készítették el. Ezek az alkotások nem számítottak szakmai alkotásnak, minden ember magának leste el másoktól az egyes használati tárgyak készítésének fortélyait. Pontosan emiatt nem maradtak fenn egy-egy emberhez köthető tárgyak, hiszen a megjelölésükre nem volt szükség. Az ókor kezdetére már kicsit átalakult mindez, s a kézművességet alantas, a rabszolgák által végzett foglalkozásnak tartották. Egy idő után azonban a mesterségek legkiválóbb művelői szakmáikat igen elismert rangra emelték és a kor társadalma is tisztelte és becsülte az alkotókat. Ennek hatására a mesterségek tanulása és az ezzel foglalkozók képességeinek minél magasabb fokra való fejlesztése vonzó lehetőséggé vált.

A középkor

A kor elején jelentek meg először az úgynevezett mesterjelek. Mesterjelnek a különböző mesterek által alkotásaikat a többiekétől megkülönböztető jelzéseket, monogramokat nevezzük. Ezeket először ötvösök és kőművesek használták.

Voltak olyan mesterek, akik megrendelésre dolgoztak (főleg a céhes és uradalmi mesterek), de a társadalmi változások következtében hamarosan már árunak számított a kézművesek által készített tárgyak nagy része. Mielőtt létrejött volna a hivatásos kereskedőréteg, a kézművesek portékáikat vásárokon tudták a legkönnyebben eladni. Ekkoriban a szakmát kitanulni vágyók először inassá válhattak, így töltötték el a mestertől tanulva inaséveiket, majd vándorútra indultak, hogy ezek után elkészíthessék mestermunkájukat. Saját műhelyüket csak ezzel végezvén nyithatták meg – de az is divatos volt akkoriban, hogy egy, már elhunyt szakmabéli özvegyét vették feleségül és mellette vitték tovább a mesterséget.

A középkorban jelentek meg a céhek is, melyek egyszerre érdekvédelmi- és szakmabéli társulások is voltak. Működésüket határozati pontok alapján fejtették ki, mely pontokat az egyházi és világi szabályokhoz kellett igazítaniuk.

A legjelentősebb mesterségek

Általában a különböző mesterségeket az alapján szokták csoportosítani, hogy milyen anyagokat használnak az adott mesterek alkotásaik készítésekor. Az alábbiakban a középkor legjellemzőbb mesterségeit ilyen csoportokban tárgyalva ismerhetjük meg.

Növényi és állati anyagok

A legősibb mesterségek közül nem is egyet lehet a növényi vagy állati anyagokat használati tárggyá alakító szakmák között találni. Ezek a tárgyak általában rostanyagokból, szőrből vagy éppen szaruból készültek, többnyire ruházkodási céllal. Ilyen, igen ősi mesterség például a fonalkészítésé, melynek fennmaradt tárgyi emlékei közül nem egy még az i.e. 6-5. évszázadból maradt ránk. Régi szövetmaradványokból pedig tudjuk azt is, hogy szintén ebben a korszakban szőhették az első ruhákat a szövőmesterek. Szintén a ruhakészítéshez kapcsolható, viszonylag régen kialakult mesterség a szabók, a gombkötők és paszományosok szakmája. Míg az előbbi mesterei viszonylag hamar, már a 14. századra céhekbe tömörültek szerte Európában, – így hazánkban is – addig az utóbbi két szakma képviselői kicsit többet várattak magukra. A paszományosok, akik egyébként szalagokat szőttek, először Magyarországon 1492-ben léptek fel céhes keretek közt jogaikért. A gombkötők ennél is később, csak 1514-ben tettek szert első hazai céhükre. Fontos megjegyezni, hogy míg az utóbbiakban tárgyalt szakma mesterei fonalakból készítettek díszítéseket, vagy éppen gombokat, addig a gombosnak vagy gombkészítőnek nevezett mesteremberek szaruból vagy kagylóhéjból készítették portékáikat. Míg hazánkban a süvegkészítéssel foglalkozó süveges céhek csak később terjedtek el, Európa többi részén ez a folyamat gyorsabb volt. Ettől függetlenül az aktuális divat szerinti kalapok készítésével foglalkozó mesterek hazánkban is fellelhetőek voltak már Mátyás korában is.

Hasonló anyagokból, de nem az öltözködés célját szolgálóan hozták létre portékáikat a papírmerítők, kötélverők, kárpitosok és fésűsök, majd a nyomtatás elterjedése után pedig a könyvkötők és a nyomdászok is.

Fonalkészítő

Fonalkészítő (Mendel I, 1480)
Kötélverő

Kötélverő (Mendel I, 1425)
Szövőmester

Szövőmester (Mendel I, 1425)
Szabó

Szabó (Mendel I, 1425)


Fa

Igen sok az olyan mesterség, mely fából készít különböző tárgyakat. Ilyen például az ácsoké is. Hazánkban az ács kifejezés a középkorban nyerte el építészeti jellegű jelentését, addig a faragó szó szinonimájaként használták és az ácsmesterek is bővebb értelemben foglalkoztak a fa megmunkálásával. Az asztalosi szakma például az ácsmesterségből vált ki. Szintén a fa megmunkálásával foglalkoztak az esztergályosok és a bodnárok vagy hordókészítők is. A kocsigyártás késő középkori megjelenése óta pedig a bognárok (kerékgyártók) és szekérkészítők is megjelentek mind hazánkban, mind Európában. Egészen néhány évtizeddel ezelőttig szinte minden községben találhattunk kerékgyártót.

Ács

Ács (Mendel I, 1454)
Kádár

Kádár (Mendel I, 1425)
Bognár

Bognár, kerékgyártó (Mendel I, 1425)
Asztalos

Asztalos (Mendel I, 1444)



Bőr

A bőranyagokkal dolgozó mesterségek közül kiemelkedik a szíjgyártóké, hiszen a fennmaradt történelmi emlékek alapján már a honfoglalás ideje alatt igen jól érthettek őseink a különböző bőr szíjak és övek készítéséhez. A szót legrégebben egyébként 1322-ben használták, helynévként. Hasonlóan régi eredetre tekint vissza a nyeregkészítők mestersége is, hiszen az első tárgyi emlék szintén a honfoglalás korából való, és a szót legjobb tudomásunk szerint először 1359-ben, személynévként használták. Ide sorolhatóak a vargák, akik bőr kikészítésével és egyszerűbb lábbelik készítésével foglalkoztak. Bőrrel dolgoztak még a tímárok és a szűcsök is, ráadásul nem is akármilyen módon. A 13. század végén a magyar tímárok és szűcsök munkája külföldön is híres volt, a 14. században pedig népes szűcs céhek alapultak.

Varga Tímár
Varga (Mendel I, 1426) Tímár (Mendel I, 1440)


Agyag

Az agyag egyik legrégebbi felhasználása az edények létrehozása – a mesterségek kialakultával ez a fazekasok dolga volt. A tetőfedők szintén agyaggal dolgoztak, ahogy a cserépkészítők is.

Tetőfedő
Tetőfedő (Mendel I, 1425)


A kőműveseken kívül a kőfaragók és a kőrakók is kővel dolgoztak. Eleinte a kőműves szó egyet jelentett a kőfaragóval, aztán a 16. században szép lassan a kettő szétvált, az előbbit inkább épületek kőből való kialakításakor, az utóbbit pedig egyéb faragó munkák betöltésekor használták. A korai kőmívesek munkásságát őrzik az államalapítás korában felhúzott egyházi épületek.

Kőfaragó Kőműves
Kőfaragó (Mendel I, 1425) Kőműves (Mendel I, 1425)


Fémek

Az ötvösök ötvözött nemesfémekből (arany, ezüst) hoztak létre tárgyakat. A középkorban még a nemesfémek feldolgozásának minden munkafolyamatát ő végezte. Korábban, az ötvös szó használata helyett külön aranyművesekről és ezüstművesekről beszéltek. A kovácsolásról úgy tartják, hogy a legrégebbi képlékeny alakító művelet, hiszen már a bronzkorból is maradtak fenn erre utaló jelek. A középkorban a kovács szakmából alakult ki a lakatosok mestersége – ezzel kapcsolatban csak annyit tudunk, hogy a mesterségnevet ilyen formájában először 1424-ben használták Ezek mellett a rézművesek és bronzművesek is jellegzetes mesterségei voltak a korszaknak.

Dróthúzó

Dróthúzó (Mendel I, 1425)
Láncing-készítő

Láncingkészítő (Mendel I, 1425)
Páncélkészítő

Páncélkészítő (Mendel I, 1425)
Szegecskészítő

Szegecsgyártó (Mendel I, 1444)

Aranyműves

Aranyműves (Mendel I, 1469)
Gyűszűkészítő

Gyűszűkészítő (Mendel I, 1425)
Patkolókovács

Patkolókovács (Mendel I, 1425)
Lakatos

Lakatos (Mendel I, 1444)



Rézműves

Rézműves (Mendel I, 1458)
Késkészítő

 Késkészítő(Mendel I, 1425)






Élelmiszer alapanyagok

Az egyik legősibb, élelmiszerek feldolgozásával foglalkozó szakma a molnároké. Tudjuk, hogy már i.e. 1500-ban használtak malomköveket a magvak szétzúzására. Általában onnantól fogva szoktak molnár mesterségről beszélni, mikor megjelentek az első vízimalmok. Hazánkban ez még őseink letelepedésekor nem volt így, viszont 1075-ben már a malom szót is ismertük. Már a középkorban is elkülönült a molnárok mestersége a pékekétől (vagy régiesebben sütők), akik már csak a kész lisztet megkapva abból sütöttek. A sütők mestersége igen gyors fejlődésen ment keresztül a középkorban. Őseink a letelepedésük előtt még javarészt kásán éltek, utána tértek át először a lepényre, majd csak ezek után a kenyérre.

A különböző vendégnépek nyomán pedig a sütemények is elterjedőben voltak; elődjük a kelesztett cipó volt (1221-től már magyar névvel is illették). A sütőktől a 14. század során különültek el a mézesbábosok és ebben a században tanítottak meg minket a németek a zsemlye, a perec és a kifli készítésére is. 1424-ből már ismerjük a perecsütő elnevezést és 1481-ből a cipósütőt is. 1489-ben pedig már sajátos magyar kenyeret emlegetnek a források, melyet korpakovásszal dagasztottak. Érdekes tény, hogy az akkori krónikák szerint Mátyás és Beatrix lakodalmán (1476) az ünnepi asztalt aranyos cukorból készült kert díszítette, az édesszájúaknak kedvező állatokkal és növényekkel ünnepelve a különleges alkalmat.

Őseink már a honfoglalás előtt ismerték a mészárosok mesterségét, és akadtak is köztük olyanok, akik ezt gyakorolták. Valószínűleg akkoriban még más néven nevezték a szakmát (vágó, húsos vagy kaszap), hiszen a mai elnevezését először 1405-ben használták. Városaink kialakulásával a mészárosság jelentős fejlődésnek indult. IV. Béla idejében például Budán már több húsmíves is dolgozott, közös vágóhíddal, de saját hús-székeikben. Csakúgy, mint a húsvágás mesterségét, a sörfőzést is gyakorolták már őseink a Kárpátokba való érkeztük előtt is. Maga a mesterség egyébként is évezredes múltra tekinthet vissza, így nem olyan meglepő, hogy a magyarok is éltek gyakorlásával. Új hazánkba érkeztünkkor ugyanígy ismerhettük már a bor termelésének (vincellérek mestersége) tudományát, hiszen a szőlő, bor és hordó szavaink eredete erre utal. Már I. István király is adományozott szőlőműveseket a pécsváradi apátságnak 1015-ben.

Mészáros

Mészáros (Mendel I., 1436)
Pék

Pék (Mendel I., 1425)
Vincellér

Vincellér (Mendel I., 1474)
Sörfőző

Sörfőző (Mendel I., 1437)



Állatok

Az állatok tartásával és hasznosításával foglalkozó mesterségek közül a legjelentősebbek talán a pásztor, halász és vadász szakmák. Bár főleg a későbbi századokban vált elterjedté a pásztorok jelenléte hazánkban, már a 15. században nagy értéknek örvendett a marha a szomszédos országokban, így marhapásztornak lenni egyet jelentett azzal, hogy a legrangosabb jószágot lehetett őrizni. A halászatot szintén ismerték őseink már ideérkeztük előtt, s számos módszerük volt a halak minél hatékonyabb elfogására. Ugyanígy a vadászat sem volt őseink számára ismeretlen, hiszen a honfoglalás korában már szinte hadgyakorlatként tekinthettek a hajtóvadászatra. A vadak húsa mellett a bőrük megszerzése ruházkodási célokat szolgált.

Kismesterségek

Ezen mesterségeknek azokat a tevékenységeket tekintjük, melyek önmagukban nem számítottak külön szakmának, mégis sokan foglalkoztak velük és különböző alkotások kerültek ki kezeik közül ennek következtében – melyeket éppen pénzzé is tehettek.

Ilyenek voltak például a csuhébaba-készítés, a foltvarrás, a gyöngyfűzés, a tojásírás, a koszorúkészítés, a kosárfonás, a különböző szaru- vagy csontmegmunkálások, a teknő- és csónakvájás, a lószőrmunkák, a busómaszkok készítése, vagy éppen a vályogvetés.


Szolgáltatások

A levélhordás (vagy postásság) igen ősi szolgáltatás, hiszen Mátyás király korában már olyannyira fejlett volt ennek az intézménye, hogy az addig is létező lovas futár intézményt személyszállító kocsiszolgálattal is bővítették. Régi mesterség a kalmároké is – az őshazából ide térve azonban sokat változott szerepük és dolguk az idők során, hiszen a letelepedéssel lehetségessé váltak a különböző helyhez kötött vásárok. A borbélyok műhelyei ezzel szemben csupán a 13. században kezdtek megjelenni városainkban. A fogadómesterség a 13. században kezdett itthon is terjedni, az első hiteles adatunk az esztergomi „Kopasznak nevezett Péter fogadó”-ját említi 1279-ben.




Futár

Futár (Mendel I., 1474)
Borbély

Borbély (Mendel I., 1502)








Források:

  • A mesterségeket ábrázoló képek forrása: Hausbuch der Mendelschen Zwölfbrüderstiftung, Band 1
  • Magyar néprajzi lexikon (http://mek.oszk.hu/02100/02115)
  • Bogdán István: Régi magyar mesterségek
  • http://hu.wikipedia.org/wiki/Kézművesség