A térképi ábrázolás története
A térképkészítés messzi történelmi múltra tekint vissza, hiszen már az ősember is lerajzolta lakóhelyét és távolabbi tájakat is. Így tehát a rajzolás művészete hamarabb kialakult, mint az írás.
A térképkészítés az ókori kultúrák kialakulásával vesz lendületet. Az ókori görög térképek készítői már geometriai módszerekkel ábrázolták az akkor ismert világ egészét. Az ókori térképészet legfontosabb képviselője Ptolemaiosz (i.sz. 87–150), aki a ma használatos vetület elődjeként szerkesztési módszereket dolgozott ki a világtérkép fokhálózatának megrajzolásához.
A rómaiak tovább haladtak a görögök nyomdokain, de különösen a magántulajdonnal kapcsolatos kataszteri (telekkönyvi) térképezés és ingatlannyilvántartás területén fejlődtek igazán. Térképeiken főleg a közlekedési utakat, a településeket és az utazási akadályokat, folyókat, hegyeket, erdőket ábrázolták. Az ilyen térképeket itineráriumoknak (úttérképeknek) nevezzük. Ezek egyik példánya a Tabula Peutingeriana (1. kép), ami egy eredetileg kb. hét méter hosszú és harmincnégy centiméter széles papirusz tekercs, amely középkori másolatban, pergamenre festve maradt fenn.
Tabula Peutingeriana
A középkori térképészet
A középkori Európában három térképészeti irányzatot különböztethetünk meg:
1. a kolostorkartográfia, amely térképei a keresztény egyház világképét ábrázolták, erősen rányomva ezzel bélyegüket a kora középkori térképészet arculatára.
2. az arab kartográfia, amely Ptolemaiosz műveinek fordításán alapult. Önálló tudományos fejlődésének köszönhetően saját térképészetük alakult ki, amely a IX. századtól ötvöződik a dél-európai térképtudománnyal.
3. a hajózási térképek vagy portolánok, amelyek a XIII-XIV. században, az iránytű megjelenése után terjedtek el a navigáció megkönnyítésére a hajózásban.
Kolostorkartográfia
A kora középkori térképek készítői nem folytatták az ókori hagyományokat, ugyanis Európában ekkor a térképek elsősorban a keresztény világkép szimbolikus kifejezésére szolgáltak. Legtöbbjük kör alakú világtérkép volt. Ezek egyik ismert darabja a herefordi térkép (2. kép), ami 1275-ben készült és ez a legnagyobb épen megmaradt térkép saját kategóriájában a térképészet ezen korai szakaszából. Másfél méter átmérőjű, bibliai jeleneteket ábrázol és az angliai herefordi katedrálisban található.
A herefordi térkép
Az arab kartográfia
A XIV-XV. században megerősödött városi polgárság Itáliában megfelelő alapot szolgáltatott a világi művészet és tudomány számára. Az elvakult egyházi tanításokkal szemben újra felfedezték az ókor kultúráját. A térképészetben Ptolemaios Geographica Hyphegesise vált etalonná. Ismét előtérbe kerültek a térképészet ma is érvényben lévő alapjai: a vetülettan, a fokhálózat és a koordináták. Ptolemaios kézirata a középkorban Bizáncban bukkant fel újra, amikor is egy Maximus Planudes (1260-1310) nevű bizánci szerzetes említi egyik versében, miszerint az általa vásárolt kézirathoz, a rajta található utalás szerint egy Agathodemon nevű ember által készített világtérképet csatoltak. A írás annyira elnyerte Planudes tetszését, hogy megrajzolta a 26 térképlapot. Később, a XIV. században beindult oszmán előrenyomulás elől a kézirat Itáliába került, majd latinra fordítása után gyümölcsöző táptalajra talál a reneszánszban.
Ptolemaios művének jelenleg 52 darab kéziratos másolata ismert, melyek közül 16 tartalmaz térképeket is.
A kézirat szó szerinti értelmezésével rajzolt Pannónia térkép
A hajózási térképek
Az iránytű (Kínából érkezett az arabok és a keresztesek közvetítésével) elterjedéséig a hajósok csak a partok mentén hajóztak, mert a tengerészek nehezen tudtak tájékozódni a nyílt tengeren. Iránytűvel azonban egyre messzebbre utazhattak emiatt szükségük volt olyan térképekre, amelyek a nyílt tengeren segítik őket a hajózásban. Így jelentek meg az első portolán-térképek a XIV. században Itáliában és Katalóniában.
A portolán-térképek kora, a XIV. század
A hajózás térképigénye nagy keresletet teremtett a portolánok iránt, melynek hatására később térképészeti iskolák is alakultak (pl. a Tengerjáró Henrik által 1394-ben Sagres-ben alapított térképésziskola, melyhez csillagvizsgáló és tengerészeti iskola is társult).
A portolánok a tengerpartot nagyon részletesen ábrázolták, a kisebb szigeteket, öblöket, zátonyokat, szorosokat, stb. felnagyítva rajzolták, mivel ezek elhelyezése nagyon fontos volt a hajózás számára. A tengerpart mentén minden nevet ráírtak és mivel a kikötők közti távolság is lényeges volt, ezért ezeken a térképeken megjelent az aránymérték. Ebből a korból maradt meg számunkra a szélrózsa is, mint a térképek egyik díszítő eleme.
Később a portolánok másik „díszítő elemeként” jelent meg a térkép készítőjének ábrázolása munka közben, melyet azok széleire festettek föl (4. kép).
A legkorábbi, ránk maradt kép a térképkészítésről (Pietro Vesconte, 1318.)
A portolánok szerkesztési alapja egy vonalhálózat volt, amelynek középpontjából (a főrózsából) indultak ki az irányvonalak. A térkép szélein mellékrózsák voltak elrendezve, amelyeket egymással és a főrózsával irányvonalak kötöttek össze. A portolántérképek szerkesztése nem követte az ókori hagyományokat, azokból csak a szimmetria-elv maradt meg. A korai portolántérképeknek nem volt vetületük sem, de az irányvonal-hálózat már bizonyos fokú matematikai-geometriai törekvést mutat.
Ezen térképek, hiányosságaik ellenére kiválóan megfeleltek az akkori gyakorlat követelményeinek és reálisabb képet festettek a Földközi-tenger partvidékéről, mint ókori vagy kora középkori elődeik.
A megnövekedett térképigény azonban nemcsak a hajózásban jelentkezett, hanem az élet más területein is. A termelésben bekövetkezett változások széleskörű kapcsolatok kialakulásával (ezáltal pl. kereskedelmi utazásokkal) jártak együtt. Ezen változások és a magasabb szintű térképkultúra is hozzájárult az egész világkép gyökeres megváltozásához. A reneszánsz korban az ember kerül a világegyetem középpontjába, melynek centruma a szem lett: új vizuális kultúra született, amelyben a festészet és a tudomány szorosan összekapcsolódott. Leonardo da Vinci (1452-1519) például az emberi szemet tartotta az asztronómia, a geometria, és általában az egzakt tudományok és a művészet megalkotójának. A művészet és a tudomány határán álló térkép az érdeklődés középpontjába került és az új világnézet kifejezője lett.
Az új világkép megnövelte az ember közvetlen földrajzi környezetének leképezése iránti igényét, amely a térképészetben nagyméretarányú regionális térképek formájában valósult meg. A nagy földrajzi felfedezések tovább fokozták a térkép iránti érdeklődést, az egzotikus tájak térképi megjelenítése viszont visszahatott a hazai tájak iránti érdeklődésre és további lendületet adott az Európában kibontakozó regionális térképészetnek.
Ezen folyamatok egyik hatása az volt, hogy egyre inkább felismerték a ptolemaioszi térképek hiányosságait. Kezdetben ezeket kijavítgatták, később pedig térképeit egyre inkább újabbakkal helyettesítették, az ún. "moderna tabulae"-kal. Ptolemaiosz elméleti tanításai azonban nem mentek veszendőbe, sőt teljes mértékben átvette azokat a reneszánsz térképészet.
A legrégibb fennmaradt tengerhajózási térkép egy genovai térképkészítőtől, Pietro Vescontétol származik 1311-ből. Vesconte volt az első olyan hivatásos kartográfus, aki megjelölte és dátumozta térképeit. 1313-ban adta ki az elsőnek tekinthető tengeri atlaszt, amelynek térképei szokatlan pontossággal ábrázolták a Földközi-tenger térségét és Kelet felé voltak tájolva.
Vesconte egyik portolántérképe (1321)
A híres portolánkészítők közé tartozik Abraham Cresquest is, akinek 1375-ben jelent meg legjelentősebb műve, a Katalán atlasz (6. kép). A térkép jellegzetessége, hogy nemcsak Európa partmenti területeit, hanem a kontinens belsejét is földrajzi információkkal látta el.
Az atlaszban olyan, a térképektől függetlenül készített diagramokat találunk, amelyek szemléletesen bemutatják az Univerzummal vagy az ár-apály jelenségével kapcsolatos korabeli elképzeléseket.
Ez az egyik olyan középkori térkép, ami már magyar földrajzi neveket is tartalmaz.
A Katalán atlasz egyik térképe
A másik magyar neveket is említő térkép Abraham Dulcert 1339-es portolánja. Fellelhető rajta az Ungaria felirat, illetve a magyar települések közül: Albareal (Székesfehérvár), Arusvar (Oroszvár), Caseg (Kőszeg), Huyuer (Németújvár), Castrofereo (Vasvár), Mosenon (Moson), Jaurum (Győr), Strigonium (Esztergom), Buda, Tirna (Nagyszombat), Bach (Bars), Temisuar (Temesvár), Agria (Eger), Lipmo (Lipótvár), Sirmia (Mitrovica), Nandirvargo (Nándorfehérvár), Rugua.
A térkép vízrajza is eléggé fejlett. Megjelenik rajta három nagy sziget: a Szigetköz vagy a Csallóköz Győrnél, Szentendrei-sziget a Margit-szigettel és egy beazonosíthatatlan Buda és a Száva torkolata között. A folyók nevei: Tissia, Draua (Dráva), Raba, Rabra (Rábca), Seo (Sajó).
Magyarország vízrajza Dulcert 1339-ben készített térképe szerint
Angelino Dulcert által készített portolán (1339)
Megemlíthetjük még a sorban Ranulf Hidgen 1350-ben készített világtérképét (9. kép) is, ami egy kora középkori hagyományokkal készített bonyolult diagram-térkép. A tengereket zöld színnel jelzi, a Vörös-tengert pedig pirossal. A szigeteket kis szövegrészek jelzik. Keletre van tájolva, viszont a Fekete- és Földközi-tenger területe torzított.
Hidgen világtérképe
További néhány hajózási térkép a XIV. századból:
- A legrégebbi (1300 körül), időpontjelölés nélküli portolán, a pisai világtérkép.
- 1310 körül: Giovanni da Carignano (Genova) portolánja.
- 1311-1312. Csu-Sze-pen: Kínai tartományi térképek atlasza.
- 1311. Petrus Vesconte (Genova): a Mediterráneum első datált tengeri térképe.
- 1313-1327. Petrus Vesconte (Genova): világtérkép, a Szentföld és Közel-Kelet térképei.
- 1330. Angelo de Dalorto: a legrégibb katalán portolán.
- 1351 Medici tengeri atlasz (talán csak később, mivel Afrika déli csúcsát berajzolták).
- 1367-1373 Marco és Francesco Pizigano (Velence): portolánok.
- 1375 Abraham Cresques (Mallorca): Katalán Világatlasz.