A keresztes háborúk - 1. rész

A keresztes háború említése kapcsán mindenkinek a XI. - XIII. század között lezajlott hadjáratok sora jut eszébe. Ezen klasszikus keresztes hadjáratok a Szentföld felszabadítására, a mohamedán „elnyomás" feloldására indultak.
Ám keresztes háborúkhoz soroljuk a Hispánia felszabadításáért vívott harcokat, a reconquista háborút és az eretnekek ellen vívott harcokat is.

A keresztes háborúkról szóló cikksorozat első részében a klasszikus keresztes háborúval ismerkedhetünk meg közelebbről. Annak több száz éves előzményeivel, közvetlen kiváltó okaival, s magával a 8 hadjárattal részletesen.

A következő részekből pedig megtudhatjuk ki hogyan vélekedett a keresztes háborúkról, hogyan viszonyultak a harcok megindulásához az arabok és bizánciak. Hogyan írták le az eseményeket a benne résztvevő nők, és mi volt az oka, hogy a keresztesek ilyen erőszakosan léptek fel az európai zsidók ellen.

Egy külön részben pedig azokat a hadjáratokat tárgyaljuk meg, melyeket szintén keresztes háborúk néven szoktak emlegetni, mint például a Hispánia arab uralom alóli felszabadítására indított reconquista háborút.



A háborút kiváltó okok feltárását a hadjáratok tényleges megindulása előtt több száz évvel kell kezdenünk. A Szentföld ugyanis már a IV. századtól fontos zarándokhelye volt több vallás követőinek. Keresztények tömegei keresték fel, s a zsidóság, majd a VII. századtól a mohamedán arabok is szent városuknak tekintették Jeruzsálemet. A különböző vallások azonban sokáig békésen megfértek egymás mellett függetlenül attól, hogy éppen ki gyakorolta a terület feletti irányítást.
A változást Omár kalifa indította el azzal, hogy 638-ban elfoglalta Jeruzsálemet. Ettől kezdve folyamatos zaklatások érték az ide érkező keresztény zarándokokat.

(Nyugat-Európából 1018-ig csak hajóval, a Földközi-tengeren lehetett a Szentföldet megközelíteni, Szent István csak ekkor engedélyezte a Magyarországon átvezető szárazföldi zarándokutak használatát.)

1054-től az arabok mellett a bizánciak is veszélyeztették a keresztény zarándokok biztonságát, hiszen az egyházszakadás után egyre élesebbé vált a két egyház között feszülő évszázados ellentét.

(395-ben a Római birodalom kettévált a Nyugat-római (központja Róma) és a Kelet-római birodalomra (központja Konstantinápoly). A nyugati rész 476-ban megszűnt, s helyén a Frank birodalom jött létre. A frank uralkodók jó kapcsolatot ápoltak a római pápával, így szétvált ugyan a világi és szakrális hatalom, de nagyon jól kiegészítette egymást. A bizánci császárok azonban ragaszkodtak a császári és egyházi hatalom egységes voltához. Ez volt az első olyan különbség, ami miatt elindult a fokozatosan távolodás a két birodalom között. Ilyen alapvető különbségek aztán számos más területen is jelentkeztek, melyeket a két fél képtelen volt megoldani. Ez vezetett ahhoz, hogy 1054. július 16-án Humbertus (IX. Leó követe) a Hagia Sophia oltárára helyezte a Kerullariosz pátriárka és hívei kiközösítéséről szóló bullát. Válaszul július 24-én a konstantinápolyi zsinat egyházi átokkal sújtotta a kiközösítési okmányt, annak szerkesztőit és elfogadóit. Így a keresztény egyház a Róma központú katolikus egyházra és a Bizánc központú ortodox (görög keleti) egyházra szakadt szét.)

A három fél közül az arabok bizonyultak a legerősebbnek, hiszen jelentős területek elfoglalása után a Bizánci Birodalom fővárosát támadták. VII. Mihály bizánci császár az arabok alatti fenyegetettségben VII. Gergely pápától kért segítséget, de a segítségnyújtás jóval később, II. Orbán pápa clermont-i zsinaton elmondott beszédének hatására érkezik meg.

A háború megindítását tehát alapvetően vallási, ideológiai okok - a Szentföld hitetlenek uralma alóli felszabadítása - motiválták. Nem ez volt azonban kizárólag az oka a keresztes seregek harcba indulásának, s idővel a célok is sokat változtak, módosultak.

Vallási kérdések: A háború alapvetően a mohamedánok ellen irányult, gyakorlatilag viszont a keresztesek harcot indítottak a nem római keresztények (lásd: egyházszakadás) és a zsidók ellen is. (A zsidósággal kapcsolatban gazdasági tényezők is nagyban szerepet játszottak.) A mohamedán arabok ugyanis a VIII. századtól erőteljes terjeszkedésbe kezdtek Európában. Elfoglalták az Ibériai-félsziget több kikötőjét, s hódítóiktól veszélyessé vált a Földközi-tengeri közlekedés és kereskedelem.

Gazdasági érdekek: A Levantei városok szerették volna bővíteni kapcsolataikat kelet felé, lerakatokat akartak létrehozni, ám ezt Bizánc nem nézte jó szemmel. Ezért az európai kereskedővárosok célja az volt, hogy minél inkább meggyengítsék Bizáncot. (Már csak azért is, mert a keleti fegyver- és emberszállítás hatalmas hasznot hozott volna eme városoknak.) Bizánc egyébként sem volt könnyű helyzetben, hiszen régi ellenfele, az arabok mellett a XI. századtól szeldzsuk törökök is támadták, ami rendkívül veszélyessé tette a Szentföld felé tartó zarándokutakat.

Politikai okok: 1054-ben bekövetkezett az egyházszakadás. A történelmi leírások szerint ez az esemény jelentette a pápaság és császárság küzdelmének kezdetét, azonban, amint azt már láthattuk az ellentétek ekkor már évszázadok óta fennálltak a két eszmerendszer között, pont ez volt az oka a kettészakadásnak.

Európa túlnépesedése: A lakosságszám folyamatos növekedése mellett érvényben volt a primogenitúra elve (az első szülött fiú örökli a földet). Emiatt sok volt a földnélküli lovag, akik csak harc árán tudtak földhöz jutni Európában. A békésebb földszerzés hívei keletre, illetve a Földközi-tenger keleti medencéje felé indultak. Példájukat követték a hasonló okok miatt föld nélkül tengődő parasztok is, akiknél azonban ugyanilyen fontos szempont volt a feudális terhek alóli felszabadulás reménye.




A Bizánc segélykérésére adott válasz a pápa és a császár ellentétei miatt csak 1095 novemberére fogalmazódott meg. A clermont-i zsinaton (1095. november 18-28.) a megelőző hírverésnek köszönhetően hatalmas tömeg előtt mondta el II. Orbán pápa beszédét, melyben a keresztény nyugati világ segítségét kéri a Szentföld hitetlenek uralma alóli felszabadítására. Nagy horderejű bejelentésének a hatása sem marad el, hiszen az európaiak igencsak nagy hajlandóságot mutattak a hadjáratban való részvételre. Egyrészt az Európában felgyülemlett feszültségek miatt, ahol a hosszas viszálykodások után nagy volt az emberekben a békevágy, s a hadjáratot megfelelő alkalomnak tekintették arra, hogy az összeférhetetlen és elégedetlen embereket messzi földekre „tereljék". Másrészt pedig azért mert a pápa minden résztvevőnek bűnbocsánatot ígért, s sokan gondolták, hogy ily módon váltják meg bűneiket. A harcba indulókat az egyház védelmezőinek tekintették, s ilyen megközelítésben az öldöklés, ártatlanok gyilkolása sem bűnnek számított, hanem erénynek, mellyel üdvözülést nyerhetnek.
A zsinaton megjelent 14 érsek, 250 püspök és 400 apát közül elsőként, rögtön a beszéd elhangzása után Puy püspöke, Adhémar hivatalos fogadalmat tett a pápának, aki mellére tűzte a vörös posztókeresztet. Így ezután a keresztesek jele a vállra vagy mellre felvarrt vörös posztókereszt lett, ami azt jelképezi, hogy „vérük ontásával harcolnak a Krisztus életével, halálával megszentelt föld felszabadításáért" (Bozsóky).

A pápa 1096. augusztus 15-ére, Nagyboldogasszony napjára tűzte ki a hadjárat indulásának időpontját. De a fentebb már említett feszültségek keltette harci vágy, a túlzott lelkesedés és néhány tehetséges szónok hatására már 1096 tavaszán tömegek gyülekeztek Észak-Franciaországban és a Rajna menti német területeken.

Az idejekorán indulni akaró tömegekből öt sereg állt össze. Az első Remete Péter 20.000 fős, főként parasztokból álló, szervezetlen serege volt, mely európai útja során végigrabolta a kontinenst, fosztogatásaik célpontja főként a zsidók voltak. A Dunát elérve a sereg egy része hajóval folytatta útját, a fősereg a szárazföldön, a Magyar Királyságon keresztül haladt tovább.

Közben egy másik, rendezettebb sereg is gyülekezett, ami hatalmas létszáma miatt több egységre bomlott. Az első Mijesincs Walter vezetésével már 1096 júniusában elérte a magyar határt, ahol Könyves Kálmán engedélyezte az átvonulást az ismert zarándokúton (Moson, Pannonhalma, Székesfehérvár, a drávai átkelés, a szávai átkelő).

(A szávai átkelő, Zimony városa a Bizánci Birodalom és a Magyar Királyság határvárosa.)

Mijesincs Walter seregének nagy része minden probléma nélkül bizánci területre ért, ám az utóvédjük néhány embere összetűzésbe került a zimonyi vár magyar őrségével, s életét vesztette az összecsapásban. A magyar őrség az elhunyt „keresztesek" ruházatát és fegyverzetét kifüggesztette a vár falára.

A Remete Péter vezette sereg közben egyesült és június végére ők is elérték a zimonyi várat. Itt valószínűleg a várfalon megpillantott keresztes felszerelés hatására minden gondolkodás nélkül rárontottak a várra és a városra és 4000 magyart mészároltak. Majd hallva Kálmán seregeinek közeledtét bizánci területre menekültek, ahol a sereg szétesett és az egyre engedetlenebb csapat megmaradt részét Anatóliában a törökök végleg megsemmisítették.

A zimonyi összecsapás után nem sokkal a Folkmár vezette egység is elérte a magyar határt. Megkapták az átvonulási engedélyt, de amint az ország területére léptek fosztogatni és rabolni kezdtek. A magyar király gyorsan reagált és Nyitránál szétverte a 10-12.000 fős sereget. Ugyanez játszódik le, amikor a negyedik sereg, Gottschalk vezetésével érkezik az országba.

Ekkorra Kálmán igencsak megelégelte a seregek átvonulásaiból adódó problémákat és szigorú ellenőrzés alá vette a nyugati határt. Az ezután érkező újabb seregnek már nem is adott átvonulási engedélyt, ennek ellenére a fosztogatásairól, zsidóüldözéseiről és kegyetlenkedéseiről híres Enrich von Leinigen gróf és Guillaume vezette 10-12.000 fő mégis átkelt a határon. Kálmán természetesen ezt a sereget is megsemmisítette.


Öt sereg pusztulása, fosztogatások sorozata, zsidóüldözések és értelmetlenül kioltott életek. Így indul a keresztes háború története. Pedig a pápa által meghirdetett hadjáratra a lovagok még csak ekkor kezdtek gyülekezni.



Elérkezett Nagyboldogasszony napja, gyülekezés a pápa által szentesített hadjáratra. Az érdeklődés akkora, hogy a jelentkezőkből 4 hadtestet állítottak fel:

egy hadtestben gyülekeztek az észak-francia területekről, Lotaringiából és a Rajna mentéről érkezők Godefroy de Bouillon vezetése alá,

egy következőbe sorolták a közép-francia vidékről és királyi birtokokról jelentkezőket, egy csoportba a rokonsági és hűbéri kapcsolatok alapján érkezettekkel; a csapatot a francia király testvére, Vermandois-i Hugó vezette

külön seregbe sorozták a dél-franciákat, provánsziakat, longobárdokat (észak-itáliaiak) Raymond de Saint-Gilles vezetése alá,

a szicíliai normannok pedig Bohémond és Tankréd seregében gyülekeztek. A negyedik egység, az előző háromtól eltérően a tengeren keresztül utazott az albán partokig.

A pápa francia származására tekintettel a hadjáratban elsősorban francia, burgund és normann nemesek vettek részt. A seregek vezetői pedig - Hugó kivételével - nem királyi családok leszármazottai voltak, hanem feudális uralkodók, hiszen az európai királyok nagy része ekkor egyházi átok alatt állt.

Elsőként, 1096. szeptember 20-án az észak-francia sereg éri el a magyar határt. Vezetőjük, Godefroy de Bouillon, Alsó-Lotaringia hercege ismerve Kálmán kemény eljárását a fosztogatókkal szemben, követeket küldött a királyhoz, akivel egy hetes egyeztetés után megállapodtak az átvonulás feltételeiben: Kálmán biztosítja a keresztesek számára az élelmet, s Godefroy de Bouillon szavát adta, hogy rendben átvezeti seregét az országon. Garancia volt erre fivére, Baudouin, aki feleségével együtt az átvonulás ideje alatt Kálmán mellett maradt. Biztosításként persze a királyi sereg tisztes távolságból követte a sereget. Az átkelés mindenféle rendzavarás nélkül megtörtént, s ezt Kálmán gazdag ajándékokkal „hálálta meg" a keresztes sereg vezetőjének.

A különböző utakon indult seregek találkozó helye Konstantinápoly mellett volt. A fegyelmezetten haladó keresztesek útja a bizánci határig zökkenőmentes. Bizánci területen azonban sok problémával kellett szembenézniük, annak ellenére, hogy a császár biztosította a szabad átvonulást. A lovagokat sorozatos inzultációk érték, s több helyen fegyveres összecsapásra is sor került. A bizánci császár amellett hogy elvárta minden sereg vezetőjétől az iránta letett hűségesküt (holott a lovagok a Szentföld felszabadítására tettek ígéretet a pápának), ál-okokba burkolva kinyilvánította, hogy a lovagok által elért győzelem előnyeit saját hasznára kívánja fordítani. Ezzel igencsak megrendült a keresztesek császárba vetett bizalma.
Az egyesült keresztes seregek 1097 májusában indultak tovább Konstantinápolytól. Nikaia (Nicea) bevétele után elsöprő győzelmet arattak Kilidzsi Arszlán szeldzsuk szultán serege felett Doryleánál, annak ellenére, hogy a szultán serege meglepte a keresztes hadat! (Ennek az volt az oka, hogy a keresztesek útját görög és muzulmán kémek egyaránt figyelemmel kísérték.)

Hosszú és keserves út következett Antiochiáig. A nagy meleg, az élelem-hiány miatt meggyengült sereget a görögök iránti bizalom megrendülése, árulások sorozata kísérte. Az egymással rivalizáló keresztes főurak jutalmukat igényelték az eddigi fáradalmaik és szenvedéseik fizetségeképp. Tankréd ezért elfoglalta magának Tarzust, Bandouin pedig Mamiotrát, majd később megörökölte Edesszát.

(A Mamiotrai területfoglalás után Bandouin a Felső-Eufrátesz vidékén elfoglalt két török támpontot, Ravendelt és Turkeszelt. Sikereinek hatására az örmény herceg, Thoros segítségül hívta a muzulmánok legyőzésére, amit sikerrel teljesített. Thoros fiává fogadta Bandouint, de mivel az örmény „ellenzék" nem nézte jó szemmel, hogy Thoros idegen herceget segített uralomra, ezért rövid időn belül Thoros titokzatos körülmények között meghalt. Így 1098-ban Bandouin törvényesen örökölhette az edesszai hercegséget.)

Antiochia ostroma hasonlóképpen hosszadalmas volt, mint az oda vezető út, köszönhetően a város több száz tornyának, a vár vastag falainak és az azt védő Yagi-Szián emírnek és 12.000 emberének. Négy hónap ostrom után az egyik várkapu parancsnokának, Firuz bégnek a megvesztegetésével sikerült csak bevenni a várat. A keresztesek megpróbáltatásai azonban ekkor sem értek véget, hiszen a várost körülvette Kerguba emír serege. Az ostromlókból ostromlottak lettek, mindenféle élelemtől és innivalótól elzárva. A Bohémond vezette sereg a végkimerülés szintjén állt, mikor kitartásukat egy „csoda" erősítette meg. Pierre de Barthélémy provánszi pap éjjeli álmában látott útmutatásokat követve a romokban megtalálta a Szent Lándzsát.

(Szent Lándzsa: Longinus, római százados lándzsája. Longinus egyike volt azoknak a katonáknak, akik Krisztus keresztjénél álltak. Pilátus parancsára a százados lándzsájával átdöfte Krisztus oldalát mire elsötétült a nap és földrengés támadt. Ettől kezdve hitt Jézusban. Más vélemények szerint hitének oka az volt, hogy beteg szemére rácsöppent Krisztus lándzsán végigfolyó vére, melynek hatására megjavult látása.)


A Szent Lándzsa jelenléte akkora lendületet adott a seregnek, hogy kitörtek a várból, s Raymond de Saint-Gilles emberei segítségével visszaverték a törököket.

A győzelem után nyílt versengés indult meg a területekért, melyből Alexiosz császárnak nem szántak részesedést, mivel a két fél között bizalomról ekkor már egyáltalán nem beszélhetünk. A felosztás hosszú hoza-vona után megtörtént, Bohémond megkapta Antiochiát, Saint-Gilles grófja pedig Tripoliszt.

Antiochia elfoglalása után szabaddá vált az út Jeruzsálem felé. Amikor azonban Al-Afdal, egyiptomi vezér értesült a sereg közeledtéről, gondoskodott arról, hogy útjukat Jeruzsálemig semmi ne segítse. Betemetette és megmérgeztette a kutak, patakok vizét, az állatokat messzire elhajtatta, a város falain belül pedig csak azok maradhattak, akik családi vagyont védtek. Ráadásul a közeli Szent György templomból, felégetése után elhordták a vastagabb gerendákat, nehogy ezekből ostromgépeket tudjon építeni az ellenség. A keresztesek dolga a gyakorlott védőkkel szemben egyébként sem volt egyszerű, mivel az Európában összegyűlt 300.000 fős seregből mindösszesen 40.000-en (csak 1500 lovag, a többiek gyalogosok, zarándokok és egyházi kíséret tagjai) érték el Jeruzsálemet.

A keresztesek június 7-én körülzárták Jeruzsálemet, bevenni azonban csak július 15-én sikerült megannyi sikertelen roham után. A városba jutván az Isten nevében harcoló had olyan vérfürdőt rendezett, melyen később maguk is megdöbbentek. „A mecsetbe jutó keresztesek bokáig jártak az elesettek vérében" írta egy névtelen krónikás.
A város bevétele után a keresztesek feladata lett a béke fenntartása és az újjáépítés. Megalakították a Jeruzsálemi Királyságot, melynek vezetésével, a hadseregben szerzett tekintélye okán Godefroy de Bouillont bízták meg. Mivel ő nem volt hajlandó felvenni a királyi címet ott, ahol Jézus töviskoronát viselt, ezért Szentsír védelmezője lett.

Az elfoglalt területen nyugati mintájú hűbéri rendszert alakítottak ki, a lakosságot magas adókkal sújtották, állandóak voltak a hatalmi harcok, nem csoda, hogy a királyság nem állt stabil lábakon. Megerősítésére, illetve a béke biztosítására lovagrendeket alapítottak, ilyenek voltak a Szent Sír Lovagrend, a gyógyító Johanniták, a Templomos és német lovagrendek. A lovagi tanácsok adták a Jeruzsálemi királyok hatalmának alapját, s ők készítették el például a jeruzsálemi királyság nagy törvénykönyvét is. De később látjuk, hogy a város megtartásához ez sem volt elég.

Ha tetszett cikkünk írd meg véleményedet egy hozzászólásban, vagy iratkozz fel hírlevelünkre, hogy az elsők közt értesülhess újdonságainkról.